A budapesti zongorista

Igaz történet zenéről, túlélésről és reményről

A fiatal zongorista, Bástyai Holtzer István előtt fényes jövő áll az 1930-as évek Budapestjén. Fényűző klubokban lép fel, karrierjét művészi és szerelmi sikerek övezik. Aztán 1939-ben szétesik a világ körülötte, és élete az embertelenbe való süllyedés, a munkatáborokban töltött idő, Mauthausen és Gunskirchen, valamint a holokauszt során elszenvedett elképzelhetetlen borzalmak története lesz. Ugyanakkor egy rendkívüli menekülés története is ... és a zongoráé, amely hűségesen várja.

Az apja halálával ezt a zongorát örökli unokája, Roxanne de Bastion. A zongora több mint száz éve a család tulajdonában van, de múltja csak akkor bontakozik ki, amikor Roxanne a gyász mélyén felfedezi a nagyapja, Stephen de Bastion által rögzített felvételeket. Az eredeti, magnókazettás hanganyagokból, kiadatlan emlékiratokból, levelekből és dokumentumokból Roxanne felidézi nagyapja történetét a reményről, az elveszett és megtalált zenéről.
Felemelő és mélyen megindító könyv egy művész harcáról a sötétséggel szemben, és a remény hangjáról, amely generációkon át visszhangzik.

Részlet a könyvből:

Édes gyerekeim
Berlin, 2020
Van egy zongoránk a családban. A fedél jobb felső sarkán visel néhány fognyomot, apám rágcsálta meg első tejfogacskáival. Aztán teltek az évek, apám már saját szerzeményeit zongorázta, én pedig a zongora alatt ülve játszadoztam, és szívtam magamba a zenét, miközben a kezem még egy kvintet sem ért volna át. Most ennél a zongoránál ülök, és ha kicsit megerőltetem magam, le tudok fogni egy oktávot. Nyolc egész hangot ér már át a kezem, de az elmém nem éri föl a tényt, hogy apám meghalt az imént.

A nappalijában aludt el örökre, a zongora pedig néma tanúja volt egy újabb gazdája távozásának. Az utolsó hetek intenzív zajgását mély csönd váltotta föl. Apám sohasem akart terhére lenni senkinek. Halálának pillanatát is udvariasan választotta meg, egy igen ritka pillanatot, amikor egyikünk sem volt jelen a szobában – sem anyám, sem a testvérem, sem a partnereink, sem én. Ketten voltak csak, ő meg a zongora.

A zongora megelőzi emlékezetem kezdeteit. Öröktől fogva velünk volt, és bizonyos mértékig magától értetődőnek vettem a társaságát. Hanem egy ekkora veszteség mindent új, éles fényben mutat meg. Most, ha megnézem magamnak ezt a zongorát, élénken átérzem, mennyire régi. Nem csillogó lakk-fekete, mint a zongorák általában, hanem barna, az öreg fa-anyag tompa barnaságával. Itt-ott fakóbb foltok tarkítják, ahol a redőnyön át betűző napsugár kiszívta: akár egy öregember arcán a szeplők, májfoltok. A billentyűk elefántcsontja elvékonyodott a sok használatban. Fölöttük lepergő aranyozású betűk hirdetik a gyártó cég nevét: Blüthner. Múzeumi tárgynak néz ki, mégis a szüleim előregyártott házában van otthon, Berlin egyik külvárosában. Én is ebben a házban nőttem föl.Különleges alkalmakkor apám fölnyitotta a baby grand zongora födelét. Gyerekszememnek nem létezett ennél varázsosabb átváltozás: a hangszer belsejében titkos világegyetem rejtőzött. Arany húrok, akár a hárfán, könnyű fakalapácsok és a fekete rúd, amely a födelet kitámasztotta. Így, fölnyitva a hangja fényesebb lett, zengőbb; valahogyan fiatalosabb és vibrálóbb.

Az idő nagyobb részében a zongora jelenléte nyugodt dacot sugárzott és szilárd tekintélyt; egykedvűen tűrte, hogy ragacsos kisgyerekmancsok püföljék teljes erővel a billentyűit. Ugyanakkor néma biztatás is áradt belőle, tekintet nélkül arra, hogy befutott, sikeres zenészről vagy szerény amatőrről volt szó: alkotásra invitált minden művészt. Van ebben a zongorában valami, ami a legjobbat hozza ki a rajta játszókból és a családunkból – már a negyedik nemzedékben.

A családi legenda szerint dédapám, Aladár vette a zongorát 1905-ben, Magyarországon, jegyajándékképpen a jövendőbelije, Katica számára. Katica a fiának, Stephennek adta tovább, hozzánk pedig akkor került, amikor Stephen meghalt.

Tudok játszani rajta, de közel sem úgy, mint apám. Most, hogy ő is távozott, az én dolgom lesz, hogy a zongora gondját viseljem. Énekes és dalszerző vagyok, Londonban élek, egy olyan korban, amikor a zenét streaming útján terjesztik, és nem tudom, lesz-e valaha akkora otthonom, amelyben el tudnám helyezni ezt a hangszert. Elképzelem, mit szólna a főbérlőm, ha látná, ahogy daruval próbálom beemeltetni a bérelt lakásomba. Éneklésben és dalok írásában elég jó vagyok, de sohasem fogok úgy improvizálni, olyan csodásan játszani a zongorán, mint apám, az abszolút hallásával és végtelen érzékenységével, a szív és az ész tökéletes együttműködésével. Elveszettnek érzem magam most, hogy ő nincs már mellettem, és nem ad röpködő jobbkezes futamaim alá megbízható, vigasztaló basszus alapot.

Vannak még különleges holmik ebben a lakásban. A falait egész sor családi portré népesíti be. A legnagyobb éppen a zongora fölött helyezkedik el: téglalap alakú, sötét tónusú festmény, elragadó fiatal nőt ábrázol. A lány haja rövid, sötét és hullámos, szív alakú arcocskája rózsás, apró szeme kerek és ragyogó. Ezüstszürke ruhája fölött sötét szőrmestóla, amelyet alábocsát, hogy látni engedje meztelen vállát. Öltözékét hosszú gyöngysor, valamint hozzáillő fülbevaló és karkötő egészíti ki. Mosolya egyszerre kissé kacér és unott. Azt a benyomást kelti, hogy nagyon igyekezett a lehető legjobban kinézni a képen, de a festés hosszadalmas folyamata kifárasztotta. A zongora tetején egy kis, fekete-fehér fénykép áll, egy fiatalember képe, aki ujjait ugyanazokon a billentyűkön nyugtatja, amelyek előtt ülök. Remekbe szabott öltönyt visel, zakója alól vakító fehér ing kandikál elő. Arca átszellemült derűt fejez ki, tekintetét a billentyűkre irányítja.

Ha valaki először látogatott el ebbe a lakásba, a két portré előbb vagy utóbb valahogyan mindig szóba került. Egyik barátomnál sem díszítették elhunyt rokonok képei a falakat. Gyerekkoromban, ha a pajtásaim nálunk aludtak, mindig nagy szenzáció volt a két kép: éjszakára elhelyezkedve, hálózsákba burkolózva azt játszottuk, hogy szellemek laknak bennük, és bármelyik pillanatban életre kelhetnek.