A második csecsen háború

„December eleje. A Nord-Ost túszejtő akció véget ért. Most már igazán kezdhetnék magamhoz térni. De sajnos nem megy. Egyáltalán nem. Lehet, hogy az időjárás miatt? Moszkvában kemény decemberi fagyok vannak, de havazás nélkül. Szinte a lelkünk is fázik. Páran azok küzül, akik túlélték a túszejtő akciót, néha meglátogatnak a szerkesztőségben. Az ajtóban most Ira Fagyejeva áll. Fekete kabátban, fekete nadrágban, fekete pulóverben. A kezében sárgállik valami – egy csokor rózsát hozott. A fia emlékére. Ira harminchét éves, október 23-án szinte véletlenül került a Nord-Ost előadására. A színháztól nem messze laktak, kaptak két jegyet, arra gondolt, miért is ne? Rábeszélte tizedik osztályos, tizenöt éves Jaroszlav fiát, hogy menjen el vele. Ira túlélte, Jaroszlav nem. A kórházból megszökvén, Ira azonosította fia holttestét a hullaházban, látta testén a golyó bemeneti és kimeneti nyílását, majd megkapta a halotti bizonyítványt, melyben a halál oka rubrikában lévő bejegyzés vastagon át volt húzva. A hivatalos verzió szerint csak négy embert lőttek agyon, őket is a terroristák, Jaroszlav az ötödik lett volna, létszámon felüli. Ezért volt az áthúzás a rubrikában. És nincs esélye további nyomozásnak. És másnak sem. Ira kijött a hullaházból, és a Moszkva folyóba vetette magát egy hídról, de kimentették, és most vigasztalhatatlan, legalábbis én nem találom a szavakat, amikkel megvigasztalhatnám. Természetesen nem kap semmiféle segítséget az államtól, amely kimondta a halálos ítéletet fiára, hiszen ő maga nem minősül a terroristák áldozatának, így aztán szó sem lehet rehabilitációról, pszichológusról, pszichiátriai kezelésről. Pedig a túlélő túszok között rajta kívül is magas az öngyilkossági arány." „Ki vagyok? És miért írok a második csecsen háborúról? Újságíró vagyok. A fővárosi Novaja Gazeta tudósítója, és ez az egyetlen oka annak, hogy láttam a háborút – kiküldtek tudósítani. Ezért utazom el minden hónapban Csecsenföldre1999 júliusa óta. Természetesen keresztül-kasul bejártam Csecsenföldet... Emberek telefonálnak a szerkesztőségbe, leveleket írnak, és nagyon gyakran kérdezik ugyanazt: És miért írja mindezt? Minek ijesztget minket? Miért kell ez nekünk? Meg vagyok győződve arról, hogy így kell lennie. Egy egyszerű okból kifolyólag: mi ennek a háborúnak a korában élünk, és mindenképpen felelnünk kell érte. És nem lehet a klasszikus szovjet válasszal felelni: úgymond nem voltam ott, nem vettem részt... Hát csak tudjanak róla. És akkor nem lesznek cinikusak. És nem lesz elhamarkodott és szörnyű személyes véleményük arról, hogy ki kicsoda az Észak-Kaukázusban, és hogy vannak-e ott manapság hősök..." Anna Politkovszkaja 1999-től, a második csecsen háború kezdetétől (az első 1994–1996-ig tartott) közel három éven keresztül havonta tíz napot töltött Csecsenföldön. A moszkvai liberális Novaja Gazeta hétfői és csütörtöki számában az egyetlen orosz újságíróként beszámolt a háborúról, arról, hogyan szenved a civil lakosság az orosz hadseregtől és saját forradalmáraitól egyaránt. Nemzetközi hírnevét az hozta meg, hogy közvetített a moszkvai túszdrámában.