Apám menne. Anyám nem. Maradtunk.

Felvillanó képek, emlékek, történetek. Valóban így volt? Vagy családi legendárium? Mostanában sokat álmodok. Homályosak a képek, nagy részük reggelre szétfoszlik. Két-három éves lehettem. Érzem anyám ölelését. Karjában tartott, és első önálló lakásuk ablakában állva integetünk. Álmaimban érzem, hogy remegett. Apu integetett, egyenruhában volt.Ez 1942-43 telén történt. A pszichológia már régóta foglalkozik azzal, hogy milyen életkorból maradnak emlékeink. Freud szerint három-négyéves korunk előtt történt eseményeket képtelenek vagyunk előhívni. Azonban 1987-ben az Emory Egyetem pszichológusa, Robyn Fivush és munkatársai örökre eloszlatták ezt a tévhitet azzal, hogy bebizonyították, a két és fél éves gyerekek hat hónapos korukból is fel tudnak idézni részleteket. Bebizonyosodott, hogy azok az emlékek maradnak tartósak, melyek valamilyen megrázó eseményhez kötődnek.

Na, szóval, csak úgy sétálok Pesten, mert ráérek. Néhány éve elhívott az egyik lányom és fiam, hogy mutassak meg nekik egy-két érdekességet, azokat a helyeket, melyekhez emlék fűz. Teljesen felvillanyozódtam, hogy érdekli
őket. Tettünk egy nagy kört az Újlipótvárosban. Szinte minden ház előtt megálltam, mert eszembe jutott valami vagy valaki. Csillogott a szemük, én meg örültem. Aztán belevágtak mondandómba, mivel sürgősen el kellett rohanniuk.
Bevallom, csalódott voltam. Fél óra múlva hazaértem, ott vigyorgott az összes gyerek, unoka, dédunoka: meglepi bulit szerveztek a születésnapomra. Ezt a könyvet nekik írtam. Remélem, egyszer elolvassák! Az album a számos színes és fekete fehér fotó mellett érdekességeket és személyes emlékeket közöl a főváros egy kedves városrészéről.