Csinálni kell

Csinálni kell. Szétszedni, megpucolni és összerakni, amíg jó nem lesz. Mintha ez lenne a novellák receptje: Maros András jó mesterember módjára szétcsavarozza a történeteket, letisztítja, megolajozza, aztán újra összeszereli őket. Csakhogy nem úgy illeszti egymáshoz az elemeket, ahogyan azt várnánk. A jó mesterember figurája álca, az olajfoltos overáll, a hegesztőszemüveg mögött egy zseniális feltaláló lapul, aki magában kuncog, néha ördögien felkacag. Tudja, mit csinál. A végeredmény sohasem az, amire számítunk, nem úgy működnek ezek a szerkezetek, mint ahogy megszoktuk. Első pillantásra egyszerű sztorikat olvasunk a mai, nagyon is hétköznapi életből, de aztán feltűnik, hogy szokatlan a nézőpont és a nyelv, furcsák a szereplők, nem várt fejlemény lesz a csattanó, és ettől válik elképesztően izgalmassá az egész könyv, az elejétől a végéig. És akkor a finom, mégis karcos humoráról még nem is beszéltünk. Azt érezni kell. Élvezni kell. Olvasni kell