Ének a búzamezőkről

Móra Ferenc regénye az első világháború utáni, végletekig kiszolgáltatott világot idézi meg. „Magyar táj, magyar ecsettel”, babonás hitek, egymásra következő tragédiák mélyén a földművelő ember látásmódjának és nyelvének ezernyi színével. Móra önmagát is belerajzolja 1927-ben írt történetébe, a múzeumigazgatót, aki nemcsak a szegedi tanyák múltját búvárolja, hagyományait őrzi, hanem otthon is érzi magát szereplői között, s aki keserű gúnnyal szemlél mindennemű politikai berendezkedést, amely egyként cserben hagyja a búzamezők népét. „Vétek is lett volna, ha ilyen pompás ember a háború után pusztul bele a háborúba” – közvetíti az író a közvélekedést főhőséről, Ferencről. A vétket a kor mégis elkövette.
Mondhatnánk, klasszikus művek ám ez a jelző díszes vitrinbe való könyveket, nem eleven, ma is izzó olvasmányélményeket sejtetne. Márpedig válogatásunk ilyen élményeket kínál: tizennégy szerző huszonhat regényben a múltunkról úgy mesél, mint előéletünk konfliktusairól, országos vagy magánemberi tragédiáiról és gyönyörűségeiről, keserves és mulatságos pillanatairól. Képzeletük, művészetük az egekbe emel, megfigyeléseik a földön tartanak. Köteteik zsebbe, táskába, hátizsákba való útitársak, amíg csak magyarul gondolkodunk, szenvedünk és szeretünk.