Két pogány közt a hazáért
Az 1989. év csodálatos decembere utáni romániai rendszerváltozás új fejezetet nyitott az erdélyi magyar nemzeti közösség szabadságharcában. Kelet-Európa egyik legsötétebb diktatúrájának romjain „eredeti” demokrácia épült, ahol a nyugati típusú jogállami formákat a posztkommunista elit sajátos balkáni tartalommal töltötte fel. Ebben a közegben fogant és szökkent szárba történelmi léptékben pillanatok alatt az erdélyi magyar politikai érdekképviselet is, amelynek bő két évtizedes fejlődéstörténete világosan kirajzolja a közélet dolgai iránt érdeklődő ember számára a magyar nemzetpolitikát és annak szereplőit két táborba osztó alapvető törésvonalat. A politikai szekértáborok lakóit a főhatalomhoz – az egységes és homogén nemzetállamot töretlenül építő Bukaresthez – való viszony különbözteti meg egymástól. Amíg az egyik tábor – a „labanc” – alapvetően a bukaresti főhatalomba való beépülésben, az innen származó hatalmi eszközök használatában véli megtalálni a magyar érdekek érvényesítésének útját, addig a másik tábor – a „kuruc” – a közösség megszervezésében, belső erőtartalékainak kihasználásában és saját, Erdélyben működő, közjogosítványokkal bíró autonóm intézményrendszerének kiépítésében, egyszóval az autonómiában látja a megoldást a magyar megmaradásra és gyarapodásra. E kötet szerzője, Toró T. Tibor aktív politikus, aki az elmúlt 24 évet az erdélyi politikai csaták első vonalában – a magyar képviselet országos vezető testületeiben vagy a román parlamentben – töltötte. Ugyanakkor néhány fontos erdélyi értelmiségi műhely (Jakabffy Elemér Alapítvány, Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle, Reform Alapítvány, Bálványos Intézet) tagjaként cselekvő részese volt azoknak az elméleti és gyakorlati vitáknak, amelyek az erdélyi magyar politikai képviselet reformjáról, a „kuruc” és a „labanc” típusú magyar érdekérvényesítés dilemmáiról szóltak. Ezeknek a vitáknak a gyümölcse ez a kötet, amely válogatás az elmúlt bő két évtized nemzetpolitikailag releváns terméséből. A megjelentetett tanulmányok, álláspontok, interjúk egyértelműen a szerző mérsékelt „kuruc” elkötelezettségéről vallanak, ugyanakkor azt is megmutatják, hogy esetében a meggyőződéses autonómia-pártiság nem zárja ki a reálpolitika talajába gyökerezett nyitottságot a bukaresti „labanc” típusú szemlélet iránt.
