Sándy Gyula

Sándy Gyula (1868–1953) a dualizmus és a két világháború közötti időszak egyik igen termékeny építésze volt. Népszerűségét többek között annak is köszönhette, hogy mérnökként számos technikai újítás alkalmazásával költséghatékonyan tervezett. Az építőművész már fiatalon egyéni stílust alakított ki, melyhez szinte egész életében hű maradt. A felvidéki kirándulásai alkalmával látott várak hatására hamar kialakult benne a középkor iránti vonzalom, amelyet egyetemi tanulmányai alatt tanárai, Steindl Imre és Pecz Samu tovább mélyítettek benne. A neogótikán alapuló stílusát gyakran kiegészítette az éppen divatos elemekkel is. Korai épületeit az észak-német téglagótika hatására nyerstégla homlokzattal tervezte, melyen a népi építészet mintájára számos faragott fa elemet is elhelyezett. A századfordulón a szecesszió magyaros változatát követte, majd a Foerk Ernővel való együttműködése után társának tégladíszekkel játszó stílusát vette át. A két világháború között a felvidéki pártázatos reneszánsz kapott nagy szerepet építészetében, melyet számos evangélikus templomának homlokzatán alkalmazott. Fő művének a Budai Postapalota tekinthető (1923–1926). Építészetén kívül tanári munkássága is kiemelkedő, negyven éven keresztül oktatott építészeket előbb a Felső Építő Ipariskolában, majd a Műegyetemen. Aktívan részt vett a szakmai közéletben, számos szervezet tagja volt, melyekben rendszeresen tartott előadásokat is. Széles körű műveltségét gazdag publikációs jegyzéke is bizonyítja. Bodó Péter (1986) művészettörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza, a Szépművészeti Múzeum muzeológusa.