Szemtől szemben önmagammal

„Ez az írás különbözik minden eddigi kötetemtől. Nem memoár, azt már sok évvel ezelőtt megírtam, igaz, ebben is akadnak olyan részek, melyek a memoárokra emlékeztetnek… Nem regény, de nem is történelmi eszmefuttatás. Ez az én elbeszélésem a mi életünkről” – írja Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó elnöke könyvének előszavában. A XX. század második felének talán legmeghatározóbb politikai személyisége megrendítő visszaemlékezésében bepillantást enged személyes sorsának történéseibe csakúgy, mint korának nagypolitikai eseményeibe és kulisszatitkaiba. A konkrét tények tárgyilagos ismertetése mellett mindvégig érzékelhető a személyes, olykor elfogult hangnem; önvizsgálata a büszkeség és a sértettség, a kritika és az önkritika sajátos elegye. Mindeközben hol az információk hitelességét alátámasztó szikár stílussal, hol a sok tragédiát megélt ember nézőpontjából, drámai erővel jeleníti meg azokat az eseményeket, melyek meghatározták életének legfontosabb szakaszait. A könyv lapjain egy nagyszabású átalakítási programmal fellépő, elhivatott politikus pályája mellett kibontakozik az időnként hibás döntéseinek kiszolgáltatott, esendő ember egyenlőtlen küzdelme a világgal és önmagával.
Részlet
Az 1980-as évek közepére a világnak szembe kellett néznie a fokozódó atomháborús fenyegetettséggel. A nemzetközi együttműködés zsákutcába jutott. A fegyverkezési hajsza olyan pokoli gyorsasággal zajlott, hogy nehezen volt elképzelhető, miként lehet ezt megállítani, de legalábbis lefékezni.
Az irányítási rendszer fogyatékosságai megmutatták, hogy egy nukleáris háború bármilyen politikai döntés ellenére is kitörhet, akkor is, ha ezt senki nem akarja. Tenni kellett valamit.
Az új gondolkodás révén lehetővé vált az ország helyesen értelmezett érdekeinek és az emberiség érdekeinek összehangolása. Ezzel együtt lehetőség nyílt a többi állammal kialakítandó hatékony együttműködésre.
Amikor elkezdtük az átalakítást – melynek lényege az volt, hogy biztosítsuk népünk szabadságát –, a szovjet vezetésnek el kellett ismernie a többi ország ugyanilyen jogát. Már említettem, hogy elvi alapon szakítottunk az úgynevezett Brezsnyev-doktrínával, a Varsói Szerződés „testvéri országainak” belügyeibe való beavatkozással. Ez az egyik legfontosabb lépés volt abban a tekintetben, hogy megszabaduljunk a sztálinizmus örökségétől. Moszkva mindvégig hű maradt a vállalt kötelezettségeihez.
Meggyőződésem, hogy a szovjet vezetés helyesen cselekedett, amikor nem avatkozott be a közép- és kelet-európai változásokba. Vannak, akik mind a mai napig szemrehányást tesznek nekem azért, hogy „átengedtem” ezeket az országokat. Nos, ha valakinek „átengedtük” őket, akkor ez az adott ország népe volt.