Viccnek kicsit durva...

A könyvben Magyarország utolsó két évének története bontakozik ki Facebook-bejegyzéseken és glosszákon keresztül. Humorral, egyrészt mert ebben a régióban mindig ez segített túlélni, másrészt mert egy álszent, saját nagyságától eltelt, pöffeszkedő hatalom leleplezésére ez a leghatásosabb eszköz. Mint mikor egy nagyra fújt luftballont egy kicsi, hegyes gombostűvel lyukasztunk ki. Lassan zárványország leszünk egy zárványszigeten, betokosodva, kívül maradva a világ előrevivő mozgásain. Mások hajója akár hasítja a vizet a jó áramlatokkal, akár küszködik a hullámokkal, de ott van a fősodorban. Mi, zárványország szigetének bennszülöttei, legfeljebb integethetünk nekik, és csóválhatjuk a fejünket, ha fiataljaink próbálnak utánuk evezni, úszni, elhagyni a szigetet és minket. Még szerencse, hogy nem viharos tengeren, lélekvesztőkbe kapaszkodva kell mindezt megtenniük… Csapatostul kapaszkodnak fel valamelyik gyorsabb, tágasabb hajóra, amelyet szabadabb szél visz előre. Néha majd visszalátogatnak. Vagy nem. Földi László a királyi rádióban kifejtette, hogy szerinte igen, le kellene kapcsolni az internetet, mert azt csak egy szűk csoport uralja, amelyik tudatos támadást indított az értékek és a normalitás ellen. Aha. És még le kellene kapcsolni az országot is, mert azt is egy szűk csoport uralja, amelyik tudatos támadást indított az értékek és a normalitás ellen. „Orbán felégeti a hidakat maga mögött”, „útját romok szegélyezik” – írja a Der Spiegel. Mi meg ott vagyunk a romok alatt. A tíz körmünkkel kell kikaparnunk magunkat.